„A jövő nyugtalanít, a múlt fogva tart, ezért a jelent elmulasztjuk.” (Gustave Flaubert)
Minden párkapcsolatban eljön ez az idő. Amikor az ember úgy érzi, hogy már nem olyan a a kapcsolat, mint amilyenre vágyik. Valami átalakult. Valami elmúlt. Véglegesnek tűnően. MOST, jelen időben nem olyan. Most akkor mi legyen?
„Nézd, 9 éve élünk együtt, el is jegyeztük egymást. Muszáj volt már, mindketten úgy éreztük, hogy itt az ideje az eljegyzésnek. Ennyi év után ezt kell tenni, nem? Meg hát a család is folyton kérdezgette: házasság, unokák? Úgyhogy megkértem a kezét. Azután a párom szülei vettek nekünk egy telket, hogy oda tudjunk költözni az albérletből. Építkeznünk kellene. De nem is tudom. Persze, tök jó, hogy lesz egy házunk, de nem is tudom, hogy akarom-e én ezt …”
Azt, hogy mit várunk egy párkapcsolatban, lényeges megfogalmazni. Első sorban önmagunk irányába, de a másik fél számára is. Hiszen, ha mi magunk nem tudjuk, mit is szeretnénk, akkor azt hogyan kommunikálhatnánk, és pláne hogyan teljesíthetné a másik? Senki sem gondolatolvasó … Érdemes ezzel kezdeni tehát, hogy tisztázzuk saját igényeinket.
„Mi fontos nekem? Ha arra gondolok, hogy 5 év múlva mit szeretnék, akkor csak annyi jut eszembe, hogy egy megértő társat, akivel tudok beszélgetni. De igazából most is erre vágyom ám.”
Ennek megfogalmazása sokszor ennyire lényegre törő tud lenni. Minél tömörebb, annál jobb, annál egyértelműbb önmagunknak is. Mindig arra keressük a választ, hogy mit is szeretnénk, mire is vágyunk VALÓJÁBAN? Nem a szirupos, habos megfoghatatlant keressük. Hanem érdemes a hétköznapi szükségletet egyszerűen megfogalmazni.
Ezután jön képbe az a fontos kérdés, hogy a mostani kapcsolatban ezt mennyire kapjuk meg?
„Jaj, hát kedves lány ő nagyon. De keveset beszélgetünk. És valahogy nem is mondok el neki mindent már. Azt sem tudja például, hogy coachingra járok hozzád. Meg ez a telek dolog is. Én nem akarok ott élni. Meg sem kérdeztek, amikor a telket megvették. De az is igaz, hogy én sem mondtam ezt neki azóta sem. Nem akarom megbántani. Sem őt, sem a szüleit, hisz olyan örömmel vették nekünk, és tudom, hogy sok pénzükbe került.”
A fenti kliensemnél hamar kiderült, hogy nem a telek a gond. Naná, hogy nem… Az csak szimbolizálja azt az eltávolodást, a bezárkózást, titkolózást, amely az elmúlt hónapok során kialakult. A fent megfogalmazott szükséglete („megértő társ, akivel tudok beszélgetni”) nem kerül kielégítésre. Nem egyszer vagy kétszer. Már hónapok óta. Természetesen ezt nem csak a másik „rontotta el”, ő is „tett ezért”.
Amikor azt tanácsolom, hogy minél előbb mondja el ezeket a gondolatait, érzéseit a párjának, egy sor kifogást hoz fel arra vonatkozóan, hogy miért butaság az, amit javaslok:
- Jaj, hát nem olyan nagy ám a baj!
- Ha majd a munkahelyemen vége lesz ennek az őrült hajszának, biztos megnyugszom!
- Összeházasodunk, és minden megváltozik.
A sok önáltatás, magyarázkodás, félelmek kimondása után kliensem végre belátja, hogy fontos leülni a párjával és beszélni vele. Megerősítem ezt benne, mert azt tartom fairnek, ha a másik fél minél hamarabb lehetőséget kap arra, hogy megtudja és megérthesse, mi zajlik a kapcsolatban.
A vele vagy nélküle kérdést sosem szabad elhamarkodni. Egyre viszont mindig buzdítom a klienseimet, hogy ne egyedül hozzák meg ezt a döntést. Beszéljenek a párjukkal, őszintén, türelemmel. Együtt döntsék el, hogy hogy vannak most egymással. Mi az, ami nem tetszetős, és mit tehetnek a változás érdekében – együtt és külön-külön is.
Adjanak időt maguknak. A megértésre, a döntésre és a változásra is.
Nem kell egyedül lenniük ebben. Sőt! Ne is legyenek, hiszen két ember kapcsolatáról van szó, amit ketten alakítanak. Folyamatosan.
Fenti kliensem végül meg is fogalmazta magának:

A kliensem és a párja beszéltek végül egymással. Sokat készültünk erre, mire meg merte lépni, de megtette és ezt tapasztalta:
„Meglepődtem, mert azonnal igent mondott arra, hogy beszéljünk. Kiderült, hogy ő sem érzi már jól magát régóta, de szeret engem és nem akart megbántani. Sokat sírtunk együtt, nehéz beszélgetés volt. Most abban maradtunk, hogy végig gondoljuk, mi legyen. És folytatjuk a beszélgetést. Együtt kell döntenünk.”
Ahogy látod, ez az első lépés a döntés és változtatás útján. És a legfontosabb lépés mindig ez: a következő lépés. Arról, hogy mire érdemes figyelni, és hogyan lehet felkészülni erre a fontos beszélgetésre, itt olvashatsz
Amennyiben szívesen fordulnátok pároddal mediátorhoz azzal a céllal, hogy vitarendezésben békésen és hatékonyan kommunikáljatok egymással, jó szívvel ajánlom kiváló kolléganőmet Martonfalvay Lillát, aki Igazságügyi Minisztérium közvetítői névjegyzékében
Szilvágyi Beatrix, 2025.04.04.
Ha megosztod velem, Benned mi zajlik, írd meg nekem bátran, szívesen olvasom. Bármilyen kérdésed van a témával kapcsolatban, keress nyugodtan. Illetve, ha van olyan tartalom, amiről szívesen olvasnál, kérlek írd meg nekem.